Színes fénnyel robbantak a tűzijáték rakéták a Duna fölött. Néhány másodperc múlva, valami apró szemcsésszerű dolog potyogott a hajunkra. A következő percben, esőcseppek hullottak ránk, egyre erősödő erővel. Majd sebesen fújni kezdett a szél, hidegen zúgott fülünkbe.
Ezután hirtelen feltámadt, süvített, eső zuhatagát zúdítva ránk. Pánik! Hullámzott eltompuló sikolya a rémült tömegnek. Hangjukat is elfújta a szél. Egymáshoz préselődve menekültek a híd oltalma alá az emberek. Követtük őket Evelin húgommal és Tamás kisfiammal a rakpart korlátjába felkapaszkodva. Nehogy összenyomja őket a tömeg! Az ég sötétjét csak a tűzijáték fénye világította be néhány perc szünet után. Lökésszerűen erősödött a tomboló szél, soha nem tapasztalt erővel kis hazánkban! Beljebb húzódtunk a pesti híd alá. Négy éves kisfiam reszketve sírt a karomban. Evelin tréning felsőjével takartam Tamáska fejét és testét az élesen vágó, csípő esőcseppek elől. Nyárias öltözékben voltunk mindannyian. Csillogtak a szúró esőcsíkok, melyet nagy erővel hozott az orkáni szél. A fák melyek kezdetben menedéket adtak a viharban most a szél erejétől vezérelve, pusztítókká váltak. Ijesztő recsegéssel ontották ki az emberi életeket, tettek nyomorékká törékeny emberi testeket. Megváltoztatva sok ember sorsát egy pusztító pillanat alatt. Millió ember menekült fejvesztve a bokáig érő vízben. Talán néhány perc telt el, az időérzékem elhagyott. A pánik erejének nem engedve körbenéztem, hogy felmérjem a helyzetet. Ekkor a közelünkben egy csapat fiatal roma örülvén ujjongott a viharnak. Köztük egy vézna fiú kiugrott a híd alól. Őrjöngő ugrálásba kezdett. Túlüvöltve a szél moraját, éljenezte az esőt és az emberek félelemtelt sikolyát. Talán alkohol vagy drog hatása alatt állt, de mintha az ördög szállta volna meg. Borzasztó volt látni, ahogy szunnyadó gyilkos ösztöne a felszínre tört és kegyetlenséggel köveket hajigált a szerencsétlen, rémült tömegbe. Dühöt éreztem. Jó lett volna valahogy ártalmatlanná tenni. Azon helyzetben azonban, kis fiam és húgom biztonsága volt az első és legfontosabb számomra! A két gyermek épsége felelősségteljes higgadtságot kívánt meg tőlem. Tehetetlen civódásomat félbeszakította egy velem szemben, a korlát túloldalán álló fiatal férfi pánikolló mondata, amit a barátnőjéhez intézett. –„ A legrosszabb helyen állunk-„ ismételgette. Az agyam mintha gellert kapott volna. A legjobb helyen álltunk természetesen. Itt volt a legkisebb a tömeg, a meneküléshez a legelőnyösebb. Pont ezért választottam ezt a helyet a gyerekekkel. A férfi barátnője sikeresen bepánikolt. Miközben Tamáskát nyugtatgattam, arra lettem figyelmes, hogy a húgom ismételgeti: --„Edit leesek!”--rémült tekintettel. Evelin korlátba kapaszkodó kezén keresztül mászott az a lány. Minden erőmet összeszedve próbáltam kiráncigálni a lány feneke alól Evelint, míg jobb kezemmel erősebben tartottam magam és kisfiam, nehogy mi is leessünk a magasan álló korlát-falról. Nehezen, de sikerült. Ezután megragadtam a lány karját és teljes erőből visszatoltam a korlát másik oldalára, meglepetésére. Amit ezután kapott szavakkal ez a pár tőlem! Leállították magukat. Ekkor elérkezettnek éreztem az időt a menekülésre. Kis segítséggel, amit az alattunk álló figyelmes középkorú pár nyújtott, lemásztunk a magas betonfalon álló korlátról és futás! Félig összeforrt balbokacsontommal és a kb. tizenöt cm-es vízben szaladni kezdtünk. Nyári papucsunk szelte a vizet s közben szakadt az eső, fújt a kevésbé tomboló hideg szél. A Váci utca felé futottunk a házfalak mellett, amik legalább a szélvihart felfogták egy kicsit. Néhányszor elhagyta Evelin a papucsát rohanás közben, Tamáska sírt és reszketett a karjaimban. A ruha amit a fejére terítettem, legalább eltakarta szemei elől a borzalmakat. Fejvesztve menekülő emberek, gyerekek zsúfolódtak be a kapualjakba. Szerettünk volna mi is behúzódni, de mindenhol összetömörülve reszkettek, riadt tekintettel. Így aztán szaladtunk tovább. A Ferenciek terénél, egy virágüzlet bejáratának lépcsőjén volt kétembernyi szabad hely. Beálltunk oda a szakadó eső elől. Kisfiamat letettem pihenésképp. De amit akkor tett… a szívem összeszorult tőle. Két kézzel ütötte az üvegajtót, és jajveszékelve ismételgette –„Segítség, engedjenek be…!” Felvettem újra –„Na jó, futás tovább!” –mondtam határozottan.
A metró lejáróhoz közeledve sűrűsödött a tömeg. Tolongtak a lépcsőnél az emberek. Sodorni kezdtek magukkal, Evelin belém karolva. Épp időben, minden erőmmel kiszabadítottam magunkat és az út közepe felé haladtunk. Hátunk mögött lőtték tovább a tűzijátékot. Körülöttünk szellősebben rohanó emberek. A szél alábbhagyva, de az esőt, mintha dézsából öntötték volna. Úgy ásztata bőrig az utcán lévőket, ahogy talán még soha! Elértünk végre az Asztoria térig, ahol feltartottuk az autósokat. Próbáltam leinteni egy taxit, de amint közelébe érve meglátta csuromvizes külsőnket, azonmód továbbhajtott. Szidtuk a húgommal, majd a metrólejáróhoz szaladtunk. Leérve a lépcsőkön, megcsapott bennünket a jó meleg, Hidegrázva, „fogciterázva” megálltunk. Levettem Tamáska fejéről az elázott felsőt, kicsavartam és a mozgólépcsőhöz igyekeztünk. Ahol ismét tolongott a tömeg, sokan elindultak az álló lépcsőkön. Majd váratlanul elindították a mozgólépcsőt, ami elméletileg felújítás miatt csak másnap, hétfőn működött volna. Hirtelen megindultak az emberek is. Majdnem fellökött egy idős bácsi, gyerekkel a karomban. Ideges lettem, mint sokan körülöttem. Pattanásig feszültek az emberi idegek, amíg nem érezték magukat biztonságban. Leérve aztán, mintha mindent elvágtak volna. Jött a metró s szétoszlódva a tömeg felszállt. A hazafelé vezető úton lassan megnyugodtunk. Átszállva a buszra még fázva, de nyugodtabban siettünk a házig.
Nem örültünk a hazaérésnek korábban úgy, mint most. A lakásba lépve azonnal ledobáltuk magunkról a vizes ruhákat. Gyorsan forró fürdővizet és meleg citromos teát készítettem a gyerekek felmelegítésére. Miközben ők fürödtek bekapcsoltam a tévét. Sejtettem, hogy az eseményekről tudósítani fog minden csatorna. Fürdés végeztével, Evelin is csatlakozott. Szemünk a képernyőre tapadt. Döbbenten néztük a híreket. Mi, akik nemrég részesei voltunk a katasztrófának, sértetlenül megúsztuk a vihar pusztító hatását.
Sokakat kegyetlen csapással sújtott az ég! Korházba kerültek súlyos sérüléssel vagy haldoklóan. Életet is követelve söpört végig a Duna partján a természet csapása. Nincs hát igazság –e földön? Nincs. Ártatlanul meghalni… „Az ember mindig sérülékeny, kiszolgáltatott áldozata volt és lesz a természet erejének. S a maga elkövetett, mulasztott hibáinak!”
